Mikor kapok virágot? Mikor mondhatom azt, hogy "szép napot töltöttünk együtt, köszönöm"? Mindenki mellém fekszik a fűbe, aztán elalszik. Halkan horkoljatok, ha már elaludtatok. Alvó emberek között egyedül a zöld romantika réten feküdni.... blogon kurválkodni... verseket hányni, amik sosem lesznek tökéletes időmértékben, vagy felező tizenkettes verssorokban megírva... jó picsogást... akarom mondani, jó éjszakát...
Horváth Virág : Nem szeretsz
Feküdj az ég alá kedvesem,
nézd a nagy kék teret!
Végtelen placc ez, bégető padok övezik.
Jelképes szobor a tér közepén:
Ó, csodás Nap diktatúra!
Látod, ledönteni
szobrodat ember nem tudja,
Isten meg nem akarja.
Feküdj az ég alá, csendesen
szuszogj, ha már alszol.
Én még ébren hallgatom a
milliárd csillagcintányérokat.
A Hold lámpája megvilágítja arcod.
Látom, nem szeretsz.
Megváltoztatni ezt már ember nem tudja, Isten meg nem akarja.
Az anyja vízért küldte a kútra. Egy hosszú, erős bot, két végén vödör: ez a szállító eszköz. A fiú már 9 éves volt, hatalmas, barna, érdeklődő tekintetét mindig tisztán emelte a világra; sötét, kissé kócos hajával sohasem törődött. A vállára vette a botot a vödrökkel, és elindult a nem messze álló kúthoz. Hozzászokott már, hogy ő hordja a vizet. Testvérei nem fogadtak otthon szót, nem voltak az anyjuk segítségére.
A fiú a fényre kilépve a leszakadt ajtón keresztül összehúzta értelmes nagy szemét, majd ismét tágra nyitotta. Egy percre az univerzum is vele hunyorított, majd tágult. A bőre barna volt. Nem a kosztól, és nem is az erős napsütéstől. Így született, nem tehetett róla. A szíve mindig álmodozott. Így született, nem tehetett róla. Sokat olvasott, mindig elvágyott innen, úgy hitte nagy dolgokra hivatott. Elnök akart lenni vagy tengerész, katona, jogász. Nem ács, mint a bátyja, nem kőműves, mint az apja.
Nem voltak barátai. A gyerekek kitaszították: "Nem vagy cigány!" - mondták. Pedig ízig vérig az volt. "Nem vagy magyar sem!" - mondták mások. Pedig tetőtől talpig az volt. "Nem vagyok hát senki." - gondolta sokszor csalódottan magában. Szüleinek hiába beszélt volna gondjairól, nem értették volna. Ők csak dolgoztak. Eltartották a családot. A nevelésre már igazán nem jutott idő.
A környék, ahol lakott veszélyes volt az idegeneknek. Nem nézték jó szemmel az ismeretlen embereket a környéken. De még ha csak ennyi lett volna. Tettek is azért, hogy többet ne lássák. A fiú családja elfogadott része volt ennek a különös és agresszív közösségnek. A fiúval viszont ellenségesek voltak. Megérezték rajta, hogy nem ide való, a szíve idegen volt, mindenki tudta, nagy dolgokra hivatott. Elnök lesz belőle vagy tengerész, katona, jogász.
Szabadidejében, amikor nem anyjának segített, nem olvasott vagy nem az utcabeli nagyobb gyerekek elől szaladt, nehogy megverjék, vagy elvegyék a pénzét, amit anyja adott neki kiflire, de ő sosem költötte el, inkább összegyűjtötte, hogy könyveket vegyen magának belőle, szóval szabadidejében verseket írt. Mindig akadt nála más füzetéből kitépett lap, amit az iskolában adtak neki kölcsön, hogy legyen mire jegyzetelnie. És egy tolla is volt. Egy fekete tintájú, átlátszó tokú toll. Egyik tanárnője adta neki, és mikor kifogy, mindig kap egy újat. Cserébe ő minden héten büszkén mutatja neki újabb és újabb irományait. Az egyetlen ember, akinek megmutatja. Az egyetlen ember, aki elolvassa. Az egyetlen ember.
Ezeket a verseket mindig jó mélyen lyukas zsebébe rejti. Hogy nehogy meglássák nála az utcagyerekek, és megverjék érte. Hogy nehogy meglássa nála a jó, a magasságos, az igazságtalan Isten, és megveresse érte. Jó mélyen, hogy a hét végén odaadhassa az egyetlen embernek.
Az anyja vízért küldte. A kút nem messze volt, a vödrök meggörbítették apró, vékony testét. Nem fizikai munkára született. Nem ács akart lenni, mint a bátyja, és nem kőműves, mint az apja. Az út pora segítette nehéz lépteit. "El ne ess, nem sokára haza érsz!" -biztatta őt az út, a fa, a természet. Az Isten nem. Az Isten kritikusan vizsgálta a fiút. A papír darab kikandikált a lyukas zsebből, és naivan integetett az Úrnak. "Van a zsebében valami." - mondta az Isten. "Van a zsebében valami."- mondták az utcagyerekek is, és már el is indultak felé. A természet arcát elfordította, nem segíthetett. A vödrökből kiürült a víz, és helyette félelem töltötte fel. A fiú a földön feküdt, arca véres volt. Szülei dolgoztak, a nevelésre már igazán nem jutott idő. A fiú becsukta a szemét. Nem mozdult. A fiú, aki nagy dolgokra volt hivatott, és ezt mindenki érezte. Elnök lehetett volna vagy tengerész, katona, jogász. A fiú, akinek hatalmas, barna, értelmes tekintete maga volt az univerzum.
2013. április 12. Majdnem költészet napja :) A Műút deákpoézis nevet viselő pályázatának díjátadójára lettem hivatalos. Az email szerint Művészetek Háza, Miskolc, 15 óra. Legyen.
Jóval hamarabb odaértem. Találkoztam ismerőssel, elütöttük az időt, aztán odakísért a Művészetek Házához. Ott kezdődtek a gondok, hogy eleve pályázni sem akartam, ott pedig folytatódott, hogy a díjátadóra sem akartam elmenni. De végülis ott voltam.
Szemben állni egy üveg felülettel, alkoholos filccel a kezedben.. csodás érzés.. főleg, hogy direkt felkérnek rá, hogy firkáld össze azt a szép üveget. "Születésnapi levelek József Attilának" - mit is kellene neki üzennem egy ablakra firkálva? Egy vers... egyik versemet... Modern irodalom... tökéletes lesz. Pont, így ni. kész.... hátrébb lép, hogy lássa az egészet egybe... még hátrébb, hogy mindenki írását lássa az üveglapon... szemorgazmus.
Beszélgess a melletted állóval... gyerünk!
"Szia, Virág vagyok, és te?" "Yvett." Nem vicc, nem. Tényleg Y-vel. Nyert ügy... barátkozzunk. Senkit nem ismertünk, de szép lassan a "Szia Virág vagyok, és te?" dumám meghódította a várakozókat.. vagy csak nagyon látszott rajtam, hogy beszélgethetnékem van, és megsajnáltak :D Később már Manyi és a Vörös Zsuzsi is csatlakozott hozzánk, Manyinak köszönhetően (örök hálám) volt szerencsém megismerni Papit, rajta keresztül találkoztam Szabolccsal, majd felfedeztük Márkot is. Aztán elindultunk a firkálások után a Teleki koliba, Papi vezetésével, hiszen ő volt hazai pályán (ő tudta egyedül az utat). Esett az eső. Nem szeretem, ha valaki ázik, amikor nálam van esernyő. Papi felé tartottam. Elvette tőlem. Ő tartotta felém a valószínűtlenül színes esernyőt. "Séta and fika" ahogy Zemlényi Attila mondotta volt. Megérkeztünk a koliba. A kialakult kiscsoportok nem oszlottak fel, csak erősödtek. Szoba rendeződés, lepakolás, vacsi, eredményhirdetés. Helyezést ugyan nem értem el, de furcsamód nem zavart.
Kisszobás felolvasás és műhelyunka. VöriZsuzsi, Manyi, Papi és én. Aztán pakolászás, indulás a Helynekem-be. Szerelem első látásra. Adyval farkasszemet nézni, aki a falra van festve, felbecsülhetetlen.
A Helynekemben vers felolvasás. Én sem maradhattam ki. Jó érzés volt.
Ezután közös beszélgetés. Mindenféléről. Könnyed és komoly témákról. Mindenhez jó pofát vágni, mindenen mosolyogni... lehetetlen.
Elég mennyiségű üzemanyag bevitel után vissza a koliba. Zuhanyzás, Yvett sikítása a zuhanyzóból, konyhai beszélgetés egy még-mindig-idegennel. Hajnali részegség... akarom mondani alvás, kora reggeli ébredés, hosszú órákig tartó hasznos semmittevés. Könyv csenés, viccek, tréfák, átverések (jó étvágyat Manyi a bundáskenyérhez). Szóval szép délelőtti lezárás, egy előtte való szép nap után.
Aztán jött a már említett ismerős, a soha el nem fogyó türelemmel felém, a tőle még meg nem szokott romantikus meglepetéssel a zsebében. Ignotus kötet. Még most sem eszméltem fel.
Ha másért nem is, a társaságért érdemes volt ott lenni. Nem csalódtam.
Ui.: Az univerzum én vagyok.
"...Csinálj csodát és én elhiszem..." (Kispál és a borz)
Ui2.: "Én is ott tanulok, csak nem ott." Manyi
Ui3.: Piros, nagy, gömb alakú, epres cukorka. O.o Zakózsebben elrejtve.
Egy embert akkor ismersz igazán, ha tudod, hogy a környezetének mi a véleménye róla. Úgy hittem, hogy nem vagyok rossz emberismerő, de talán tévedtem. Sok, túl sok embert fogok magam mögött hagyni. Nem tudom miből fogok újra építkezni, nem tudom, hogy merek e majd újra embereket közel engedni magamhoz.
Sok embert némán fogok elhagyni, ahogy írtam. Viszont van, akit szemtől szembe fogok elküldeni. Nagyon félek tőle. Nem lesz kellemes. De egyértelmű, hogy meg fog történni. Sajnálom. Igazán.
Horváth Virág : Szinte alig... (Kollégiumi ballagásra)
Szinte alig, ha emlékszem rá... Izzik a galagonya... Kettő, csipkebokor vessző... -Már nem is tudom tovább - Bezzeg Eger vár ostroma Ezerötszázötvenkettő. Bóbita, bóbita játszik, körben a kolisok ülnek, Babits Bihályt szavalnak és Liszt Ferencet hegedülnek.
Szinte alig, ha még emlékszel rám... fanyarabb mosoly, félrehúzott száj. Én előtted állok, te mögöttem vársz, hogy előrébb lépjek, s a helyembe állj. Előrébb vagy előbbre vagy csak el.
Szinte alig, ha látsz bennem mást... új emlékek, új otthon, új barát. Én sem változtam, te sem változtál szinte csak alig...
Volt egy érdekes beszélgetésem. Nem olyan régen (5 perccel ezelőtt kb.), egy sráccal. Úgy láttam megbántottam, bár tagadta, erősnek mutatkozott, de láttam, hogy nem az. Nem is lehet. Aki felém közeledik, nem lehet erős, mert akkor tudná, hogy a vége katasztrófa lesz. Nem vagyok készen egy normális emberi kapcsolatra. Sőt... gyomlálok. Kigyomlálom magamból az elcseszett kapcsolatokat. Legyen az bármelyik fajtából. A félig felépített, vagy már félig lerombolt, a szitának is beillő hiányos, vagy a felszínes, a lelki, és a köszönőviszonyos kapcsolatok mind mennek a kukába. Olyan ez, mint amikor a régen nem használt ikonokat a windows letörli, vagy töredezettségmentesítőt futtatok. Ez történik most. Van, akit könnyebb lesz, mert csendben, de magabiztosan kihátrálok csupán abból a szenny körből, amiben az illetővel állok... és van, ami nehéz menet lesz. Sok rizsa szöveggel, sok csalódással, védekezéssel, sár dobálással.. és a végén csak egy embernek marad büszkesége... csak egy ember fogja a másikat közömbösen, már-már megvetően vizsgálni... én. Kevés embert hagyok meg. Csak a legfontosabbakat. Meglátjuk, hányan maradnak a végén. Úgy érzem egy kezemen bőven meg fogom tudni számolni őket.
Új emberekről szó sincs. Aki mostanság jön, az ugyanolyan zuggal mehet is. Nem tudnak újat adni, már mindent láttam. Nincs rájuk szükségem. Nem kellenek kampók, amik hátráltatnak. Nekem motiváció kell, nekem példák kellenek, emberek, akikre felnézek, akikben bízok, és akik mellettem állnak. Ebbe a körbe, így az utolsó visszaszámlálásnál nem sok esély van bekerülni. Mert hárítom az új dolgokat, embereket. Lehet, hogy el fogok szalasztani jó lehetőségeket, de nem érdekel. Már csak a célt látom, a megújulást, a kiszakadást. A többi csak mese...
