Volt egy érdekes beszélgetésem. Nem olyan régen (5 perccel ezelőtt kb.), egy sráccal. Úgy láttam megbántottam, bár tagadta, erősnek mutatkozott, de láttam, hogy nem az. Nem is lehet. Aki felém közeledik, nem lehet erős, mert akkor tudná, hogy a vége katasztrófa lesz. Nem vagyok készen egy normális emberi kapcsolatra. Sőt... gyomlálok. Kigyomlálom magamból az elcseszett kapcsolatokat. Legyen az bármelyik fajtából. A félig felépített, vagy már félig lerombolt, a szitának is beillő hiányos, vagy a felszínes, a lelki, és a köszönőviszonyos kapcsolatok mind mennek a kukába. Olyan ez, mint amikor a régen nem használt ikonokat a windows letörli, vagy töredezettségmentesítőt futtatok. Ez történik most. Van, akit könnyebb lesz, mert csendben, de magabiztosan kihátrálok csupán abból a szenny körből, amiben az illetővel állok... és van, ami nehéz menet lesz. Sok rizsa szöveggel, sok csalódással, védekezéssel, sár dobálással.. és a végén csak egy embernek marad büszkesége... csak egy ember fogja a másikat közömbösen, már-már megvetően vizsgálni... én. Kevés embert hagyok meg. Csak a legfontosabbakat. Meglátjuk, hányan maradnak a végén. Úgy érzem egy kezemen bőven meg fogom tudni számolni őket.
Új emberekről szó sincs. Aki mostanság jön, az ugyanolyan zuggal mehet is. Nem tudnak újat adni, már mindent láttam. Nincs rájuk szükségem. Nem kellenek kampók, amik hátráltatnak. Nekem motiváció kell, nekem példák kellenek, emberek, akikre felnézek, akikben bízok, és akik mellettem állnak. Ebbe a körbe, így az utolsó visszaszámlálásnál nem sok esély van bekerülni. Mert hárítom az új dolgokat, embereket. Lehet, hogy el fogok szalasztani jó lehetőségeket, de nem érdekel. Már csak a célt látom, a megújulást, a kiszakadást. A többi csak mese...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése