Túloldal

Az anyja vízért küldte a kútra. Egy hosszú, erős bot, két végén vödör: ez a szállító eszköz. A fiú már 9 éves volt, hatalmas, barna, érdeklődő tekintetét mindig tisztán emelte a világra; sötét, kissé kócos hajával sohasem törődött. A vállára vette a botot a vödrökkel, és elindult a nem messze álló kúthoz. Hozzászokott már, hogy ő hordja a vizet. Testvérei nem fogadtak otthon szót, nem voltak az anyjuk segítségére.
A fiú a fényre kilépve a leszakadt ajtón keresztül összehúzta értelmes nagy szemét, majd ismét tágra nyitotta. Egy percre az univerzum is vele hunyorított, majd tágult. A bőre barna volt. Nem a kosztól, és nem is az erős napsütéstől. Így született, nem tehetett róla. A szíve mindig álmodozott. Így született, nem tehetett róla. Sokat olvasott, mindig elvágyott innen, úgy hitte nagy dolgokra hivatott. Elnök akart lenni vagy tengerész, katona, jogász. Nem ács, mint a bátyja, nem kőműves, mint az apja.
Nem voltak barátai. A gyerekek kitaszították: "Nem vagy cigány!" - mondták. Pedig ízig vérig az volt. "Nem vagy magyar sem!" - mondták mások. Pedig tetőtől talpig az volt. "Nem vagyok hát senki." - gondolta sokszor csalódottan magában. Szüleinek hiába beszélt volna gondjairól, nem értették volna. Ők csak dolgoztak. Eltartották a családot. A nevelésre már igazán nem jutott idő.
A környék, ahol lakott veszélyes volt az idegeneknek. Nem nézték jó szemmel az ismeretlen embereket a környéken. De még ha csak ennyi lett volna. Tettek is azért, hogy többet ne lássák. A fiú családja elfogadott része volt ennek a különös és agresszív közösségnek. A fiúval viszont ellenségesek voltak. Megérezték rajta, hogy nem ide való, a szíve idegen volt, mindenki tudta, nagy dolgokra hivatott. Elnök lesz belőle vagy tengerész, katona, jogász.
Szabadidejében, amikor nem anyjának segített, nem olvasott vagy nem az utcabeli nagyobb gyerekek elől szaladt, nehogy megverjék, vagy elvegyék a pénzét, amit anyja adott neki kiflire, de ő sosem költötte el, inkább összegyűjtötte, hogy könyveket vegyen magának belőle, szóval szabadidejében verseket írt. Mindig akadt nála más füzetéből kitépett lap, amit az iskolában adtak neki kölcsön, hogy legyen mire jegyzetelnie. És egy tolla is volt. Egy fekete tintájú, átlátszó tokú toll. Egyik tanárnője adta neki, és mikor kifogy, mindig kap egy újat. Cserébe ő minden héten büszkén mutatja neki újabb és újabb irományait. Az egyetlen ember, akinek megmutatja. Az egyetlen ember, aki elolvassa. Az egyetlen ember.
Ezeket a verseket mindig jó mélyen lyukas zsebébe rejti. Hogy nehogy meglássák nála az utcagyerekek, és megverjék érte. Hogy nehogy meglássa nála a jó, a magasságos, az igazságtalan Isten, és megveresse érte. Jó mélyen, hogy a hét végén odaadhassa az egyetlen embernek.
Az anyja vízért küldte. A kút nem messze volt, a vödrök meggörbítették apró, vékony testét. Nem fizikai munkára született. Nem ács akart lenni, mint a bátyja, és nem kőműves, mint az apja. Az út pora segítette nehéz lépteit. "El ne ess, nem sokára haza érsz!" -biztatta őt az út, a fa, a természet. Az Isten nem. Az Isten kritikusan vizsgálta a fiút. A papír darab kikandikált a lyukas zsebből, és naivan integetett az Úrnak.  "Van a zsebében valami." - mondta az Isten. "Van a zsebében valami."- mondták az utcagyerekek is, és már el is indultak felé. A természet arcát elfordította, nem segíthetett. A vödrökből kiürült a víz, és helyette félelem töltötte fel. A fiú a földön feküdt, arca véres volt. Szülei dolgoztak, a nevelésre már igazán nem jutott idő. A fiú becsukta a szemét. Nem mozdult. A fiú, aki nagy dolgokra volt hivatott, és ezt mindenki érezte. Elnök lehetett volna vagy tengerész, katona, jogász. A fiú, akinek hatalmas, barna, értelmes tekintete maga volt az univerzum.